Ezt komolyan gondolja Jézus? De még mennyire – komolyabban, mint sokunk gondolná. De Jézus, kinek az Atyja az Ószövetségben népének teljes hadseregek megsemmisítését és teljes országok eltörlését parancsolta a gonoszságuk miatt, tényleg azt mondja az embereknek, hogy ne harcoljanak a gonoszság ellen? Vagy ami még ennél is rosszabb, tényleg azt javasolja, hogy tudatosan hagyjuk magunkat bántalmazni? Ez az, amit sok már eleve sérült ember tanácsként kap a bántalmazó rendszerekben.

Ezt a verset gyakran használják arra, hogy a bántalmazást átélő embereket maradásra bírják, így kitéve őket további bántalmazásoknak. Gyakran idézik ezt a verset olyanoknak, akiket keresztény vezetők megaláztak és rossz tanácsokkal láttak el.

Több dolog is van az idézett szöveg környezetével kapcsolatban, amit látni kell. Először is, egy olyan fejezetben található, mely azzal kezdődik, hogy „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”, és azzal végződik, hogy „Ezért legyetek tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok is tökéletes.” Másodszor, egy olyan konkrét szakaszba esik, amely azzal kezdődik, hogy „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” Harmadszor, az előtte szereplő vers a következő: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért.”

Ahhoz, hogy megértsük ezt a szakaszt, fel kell tennünk néhány kérdést. „Lelki szegénynek” lenni eredményezi azt, hogy valaki bekerül a mennybe, vagy ha valaki eléri, hogy „igazsága felülmúlja az írástudókét és farizeusokét”? Melyik? Valamint hogyan remélhetjük, hogy valaha is olyan tökéletesek leszünk, amilyen tökéletes a mennyei Atyánk? Jézus itt receptet ad arra, hogy a bántalmazást átélőknek hogyan kellene élniük, vagy azt a kérdést veti fel, hogy hogyan léphet valaki a mennyek országába?

Nagy jelentősége van annak, hogy hogyan értelmezzük ezeket a kérdéseket, az örökkévalóságra és a jelenlegi életünkre vonatkozóan is. Először is, Jézus a tanítványokhoz beszél olyan dolgokról, amelyek a tömegeket fogják érinteni – a leprásokat, prostituáltakat, vámszedőket és farizeusokat. Nem pedig sérült embereknek mondja, hogy valahogy szellemileg erényes dolog lenne, ha hagyják magukat újra megsebezni. Mégis vallási tanácsadók sokszor ezt a verset használva repítettek embereket vissza bántalmazó kapcsolatokba, még ha a szövegkörnyezet világosan az igazságosság kérdéséről és arról szól, hogy hogyan léphet valaki Isten országába.

Amikor azzal a kihívással szembesülünk, hogy a farizeusokét meghaladó igazságossággal rendelkezzünk, a rossz válasz az, hogy keményen próbálkozunk. A jó reakció az, hogy meglátjuk igazságosságunk hiányát és hogy képtelenek vagyunk azt létrehozni, és beismerjük, hogy „nem vagyok rá képes.” Ekkor egy megtört embert kapunk, lélekben szegényt. Isten országa a megtört embereké.

Ugyanígy, mikor annak a kihívásával szembesülünk, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint Isten, a rossz válasz az, hogy keményen próbálkozunk. A jó válasz az, hogy arcra borulunk Isten tökéletes kegyelmének jelenlétében, és azt mondjuk: „Nem vagyok rá képes. Ajándékra van szükségem.” A Zsidó 7,19 azt mondja, „[mert a törvény semmit sem tett tökéletessé.] Viszont egy jobb reménységet támaszt, amely által közeledünk Istenhez.” Aztán nézzük a Zsidó 10,14-et: „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”

A „szemet szemért” (Máté 5,38) az igazságszolgáltatás intézményesített formája volt az Ószövetségben, amely megvédte az áldozatokat azoktól, akik nagyobb hatalommal vagy befolyással rendelkeztek. A szabály lényege azonban nem a bosszúállás volt („szemért mindenképpen szemet!”), hanem hogy „szemért csak szemet.”

Jézus idejében a farizeusok (a vallási hatalommal és befolyással rendelkezők) gondoskodta róla, hogy szemért mindenképpen szemet kapjanak. Végül is, a szabály az szabály. Azzal, hogy Jézus emlékeztette őket a szabályra, máris szembesítette őket szívükkel, mert az lelepleződik abban, ahogy az emberi vétkekre reagáltak: Egy törvénykező ember, mindig azt akarja, hogy mások meg legyenek büntetve vagy valamit tenniük kelljen gyengeségük vagy bűnük kompenzálására.

Ezután Jézus folytatja, és valami olyat mond, amit sokféleképpen lehetett érteni, attól függően, ki hallgatta. „Hagyjátok, hogy újra bántalmazzanak benneteket.” A rendszer szegény, erőtlen áldozatai számára, ez valószínűleg teljesen megszokott dologként hangozhatott. Végül is, mit tudtak volna tenni, hogy megakadályozzák? Egy farizeus számára azonban teljesen nevetségesen hangozhatott. Ez már nem felelt meg a szabályoknak. Mit értett alatta Jézus? Ahhoz, hogy megértsék, hogy mit értett alatta, követniük kellett volna Őt, hallgatni és megfigyelni, hogy hogyan éli meg a választ. Nekünk is ezt kell tennünk.

A görög nyelv arra enged következtetni, hogy az a fajta ütés, amiről Jézus beszélt, visszakézből adott pofon volt. Ez nem csupán egy erőszakos cselekedet volt, hanem a megvetés kifejezése. Rendkívül megalázó volt annak, akit megütöttek. Képzeljük el magunk elé a tekintélyes, önigazult farizeust, vallásos pompába öltöztetve, aki „szereti a tekintélyesek helyét … és a tisztelettudó köszöntéseket a piactéren.” Vajon, hogyan reagál egy ilyen ember szíve Jézus parancsára? Ha Jézus a megfelelést várta volna reakcióként, annak az eredménye egy felpofozott farizeus lett volna, aki azonban még igazabbnak tartja magát, mint előtte.

De egy átlagos farizeus, aki az identitását, önértékelését és léte értelmét abból nyerte, hogy az emberek mit gondolnak róla, soha nem tudott volna egy visszakezű arcon csapást elfogadni. Egy átlagember úgy reagálna, hogy „erre soha nem lennék képes – egy szellemi kudarc vagyok.” Ezen a ponton Jézus talált egy „lélekben szegény” embert. És „boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa.” Jézus egy ajándékot ajánlott fel a szellemi kudarcoknak.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Természetesen frissülni ezután is fog, de nem minden bejegyzés kerül az “Írások” menüpont alá, csak a lényegesebbek. Az új írásokról ezután a jobb oldali “Friss bejegyzések” menűpontból értesültök.

Meglátásaitokra, kommentjeitekre a továbbiakban is számítok.

Ezek az igeversek a „gyülekezeti fegyelmezésről” szólnak. A gyülekezeti fegyelmezés nagyon fontos, gyakran félreértett és néha visszaélésre ad lehetőséget keresztények között. Két összefüggésben is fontos: a keresztények közötti megbékélés miatt; és a Krisztus testében lévő emberek védelme miatt.

Egy szellemileg bántalmazó rendszerben ezek a versek fegyverekké válnak a teljesítmény-orientált emberek kezében, hogy másokat rávegyenek, hogy másképp viselkedjenek, vagy megszabaduljanak tőlük, ha mégsem teszik.

A szövegkörnyezet ismét nagyon sokat segít abban, hogy megértsük a fenti két vers lényegét. A Máté 18-ban a közvetlen megelőző versek egy eltévelyedett bárányról szólnak. A pásztor elhagyja a nyáj többi tagját, hogy megkeresse az elbandukolt bárányt. Az 1 Korintus 5-ben a történet egy olyan emberről szól, aki vérfertőző kapcsolatban él az apja feleségével, aki valószínűleg az ő mostohaanyja. A sokkoló ügy kitudódik, hiszen hírként terjed mindenfelé (1. v.), és a probléma negatív hatással van a teljes gyülekezetre (6. v.).

Az ellened vétkező testvér olyan, mint egy elkóborolt juh. Ezért, „menj és intsd meg.” Más szavakkal, menj, fogd meg és hozd vissza! Ha nem hallgat rád, végy másokat és menj el újra. Ha még mindig nem hallgat rátok, mondjátok el a gyülekezetnek. A „gyülekezet” nem azt a csoportot jelenti, akik egy épületben találkoznak hetente néhányszor; azokat az embereket írja le, akiknek valódi szellemi kapcsolata van az eltévelyedett emberrel. Ha nem hallgat rátok ezek után sem, hagyjátok elmenni. (A következő fejezetben több szót is ejtünk majd arról, hogy mit jelent, hogy „tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.”)

Az 1 Korintusban egészen másfajta történetet találunk. Itt nem egy elbandukolt személyről van szó. Ez az ember a közösség kellős közepén vétkezik és mindenki tud róla. Bűne az egész gyülekezetet érinti. Miért? Mert egy olyan kapcsolatrendszerben, mint egy család vagy gyülekezet, amit az egyik tag tesz, az kihat az összes többire. Azt könnyű belátni, hogy hogyan hat negatívan egy szexuális bántalmazó tette az áldozatára. De mi a helyzet egy afférral, mint ebben a helyzetben? Mivel a gyülekezetben mindenki tudott róla, hatással volt rájuk, mivel annak a terhét kellett cipelniük, hogy ezt az ismeretet titokban tartsák. Legalább annyi energiába telik valamivel nem foglalkozni, mint foglalkozni. Igazából több energiába telik – mivel ha nem foglalkoznak vele, a probléma is megmarad, plusz azon is dolgozni kell, hogy elfedjük.

Ebben az esetben Pál nagyon kemény. Dühös a korintusiakra, mert nem érezték át a helyzet súlyát, hogy „eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett.” A 9-10 versekben emlékezteti őket, hogy utasítása szerint „nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkal. De nem általában e világ paráznáival… hiszen akkor ki kellene mennetek a világból.” Pál nem volt paranoiás a külső világgal kapcsolatban, de aggasztotta, hogy mi történt belül. Figyelmeztetése egy „testvérnek nevezett, de erkölcstelen” emberre vonatkozott.

Néhány gyülekezetben nehéz ezt megvalósítani azonban, mivel vezető pozícióban vannak azok, akiket fegyelmezni kellene.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

A békesség és az egység fontos dolgok Krisztus testében. De a valódi békesség és egység megtapasztalása nem egyenlő annak tettetésével, hogy mindenkivel kijövünk vagy egyetértünk, amikor ez nem így van. A fentiekhez hasonló verseket gyakran használják arra, hogy rávegyék az embereket, hogy egységet tettessenek, mikor valójában nem egyek. Az eredmény egy „ne beszélj” kapcsolatrendszer lesz, melyben a problémákat a szőnyeg alá söprik, és a vezetők nincsenek felelősségre vonva tetteikért. Mivel az emberek egyáltalán nincsenek egységben, a széthúzás és marakodás pletykákon és hátbatámadásokon keresztül nyilvánul meg.

Ha mélyebben megvizsgáljuk a Filippiben lévő verset, ott a szeretet „fenntartását” találjuk. Az efézusi vers a „megtartás” szót használja. Ahhoz, hogy megvédjük a békességet és egységet, azoknak először létezniük kell. Nem lehetséges valamit megtartani vagy fenntartani, ami nem létezik. A szellemileg bántalmazó rendszerekben az embereket arra tanítják, hogy hamisítsák a békességet és egységet. A dolog iróniája az, hogy ezzel valójában a békesség és egység hiánya kerül fenntartásra.

A tanácsadás területéről hozva példát, a diszfunkcionális családokban létezik annak a személynek a fogalma, aki igyekszik egyfajta hamis békességet fenntartani vagy kikényszeríteni, őt úgy is szokták hívni, hogy „békefenntartó”. Ő az, aki egy kapcsolatrendszerben mindenki más kapcsolatába beleavatkozik, és abban próbál nekik segíteni, hogy ignorálják az egymással való problémáikat. Ők gondoskodnak arról, hogy mindenki kijöjjön egymással. Valójában, a „békefenntartó” nem pontos leírása ennek a személynek, mert ahhoz, hogy a békét fenntartsuk, először békével kell rendelkeznünk. Ők inkább „fegyverszünet-teremtők”. A fegyverszünet egy egyezség olyan emberek között, akik még nem békéltek meg egymással és nézeteltéréseiket még le kell rendezni. Amit egy fegyverszünet-teremtő megint csak szeretne elkerülni, az a annak a látszata, hogy bármilyen konfliktus lenne a rendszerben, vagy, egy szellemi rendszer esetében, hogy a vezetőkkel bármi baj lenne, és ez bármi módon konfliktust teremtene másokkal. A konfliktus annak a jele lenne, hogy valami nincs rendben, és a kimondatlan szabályok szerint, olyan nem lehet, hogy valami nincs rendben.

Egy valódi béketeremtő, ahogy a Máté 5-ben láttuk, olyan valaki, aki elmegy oda, ahol nincs béke, és békét teremt. Nem fedi le az egyet nem értést a hamis béke leplével. Nem veszi rá a teljesen egyet nem értőket, hogy úgy csináljanak, mintha ugyanazon az oldalon lennének. Ahhoz, hogy valódi béke jöjjön létre, ne pedig egyszerű fegyverszünet, a szíveknek kell megváltoznia. Honnan fakad ez?

Jakab 3-ban, az apostol ezt írja:

Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található. A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek. (14-18 v.)

Figyeljük meg először is, hogy Jakab arra emlékeztet minket, hogy az irigység és viszálykodás szívbeli ügy. Azt is észrevehetjük, hogy ahol ezek a dolgok jelen vannak, ott zűrzavar keletkezik. Más szavakkal, a zűrzavar jelenléte egyszerűen a szív problémáját jelzi. Ezért azt elérni, hogy az emberek elsimítsák nézeteltéréseiket nem segít, és csak súlyosbítja a helyzetet. Figyeljük meg azt is, hogy a bölcsesség először tiszta; a béke a tisztaság után következik. A „tiszta” szó nem beszennyezettet, hiteleset, igazit jelent. A bölcsesség az igazságon keresztül hoz békét, nem pedig a fegyverszüneten keresztül.

Pál azt mondja az Efézus 5-ben, hogy „ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket… de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos.” (11, 13 v.). A számon kérhetőség, a szív megváltozása, sőt a békesség is lehetővé válik az igazság fényében. A sötétség az, ahol a bűntettek és a zűrzavar történnek. Jakab a hamis békét és képmutatást démoninak nevezi.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Jó hosszú azoknak a verseknek a listája, amit arra használnak, hogy az embereket rávegyék az adakozásra, hogy azáltal megfeleljenek Istennek. Adakozz, hogy elnyerd Isten jóindulatát; adakozz, hogy megtartsd Isten jóindulatát; adakozz, hogy kapj. Talán igaz, hogy az erről a témáról való rossz tanítás valójában a pénzsóvárságuk révén veszi rá az embereket az adakozásra.

Mi a helyzet akkor, amikor azért adakozol, mert „tartozol” a gyülekezetnek? Az egyik barátunk kapott egy levelet a gyülekezete vezetőségétől, melyben megrótták amiatt, hogy nem adakozik, habár rendszeresen járt gyülekezetbe és részesedett a szolgálataiból. A levél tovább ment, és leírták, hogy már több mint egy éve figyelik, és biztosak benne, hogy sokkal több szolgálatban részesült, mint amennyiért fizetett. Végül is, a levél szerint, ők egy „teljes szolgáltatást nyújtó gyülekezet”.

Ezután emlékeztették őt, hogy több száz igevers beszél a tizedről és az adakozásról. A levél még azt is állította, hogy Jézus többet említette az adakozást, mint a megtérés szükségességét. Azzal zárták soraikat, hogy „sok szolgálat versenyez a hozzájárulásaidért. Ha bármit tudunk tenni, hogy ebből valamennyit a gyülekezet felé tudj irányítani, nagyon boldogan segítünk.”

Egy másik pár, akiket volt szerencsénk megismerni, egy új gyülekezetbe kezdett járni, és ahogy sok gyülekezetben szokás, kitöltettek velük egy „új látogató” kártyát, amit az adakozó perselybe kellett dobniuk. Amellett, hogy megadták nevüket és címüket, kipipálták azt a rubrikát is, amelyben pásztori látogatást kértek.

Nem sokkal később, a pásztor meglátogatta őket. Körülbelül tizenöt perc bemelegítő beszélgetés után, megkérdezte tőlük, hogy láthatná-e az adóbevallásukat. Megdöbbenve kérdezték, hogy miért; mire azt válaszolta, „hogy megállapíthassuk, hogy mekkora lenne a megfelelő összeg, amit adakozniuk kellene a bevételük 10 százalékából kiindulva.” Meglehetősen letámadva érezték magukat, de a hölgy higgadtságát megőrizve annyit válaszolt, hogy „megmutatjuk a miénket, ha maga megmutatja a sajátját.” Könnyű kitalálni, mi volt a válasz.

Mi a helyzet a tizeddel? Az Újszövetségben nem túl gyakran fordul elő, és akkor is negatív fényben (Máté 23,23; Lukács 18,9-12). A tized az Ószövetségben gyökerezik. Valójában három különböző tized létezett, ami 27,1 százaléknak felelt meg: 10 százalék a léviták részére; a maradék 10 százaléka a nemzeti ünnepek támogatására; és a maradék 10 százalék a szegények részére. Ezek nem szabadon választható adakozások voltak. Abban az időben az izraeliták kormányzati formája a teokrácia volt, ami azt jelentette, hogy Isten és a vallási rendszer uralma alatt voltak. Ezek a tizedek egyszerűen az „adónak” feleltek meg, melyek az ország működését fedezték. A 27,1 százalék, amibe került abban az egyház-államban élni, hasonló ahhoz, amit mi a demokráciánkért fizetünk: az adónkhoz.

Hogyan álljunk az adakozáshoz? Az adakozás mindig is szív ügy volt. Mózes második könyvének 25. fejezete tartalmaz egy leírást arról, hogy hogyan teremtették meg az anyagi feltételét a szentély felépítésének. Isten azt mondta Mózesnek, hogy „mondd meg Izráel fiainak, hogy gyűjtsenek részemre felajánlást minden embertől, akit arra indít a szíve. Gyűjtsétek össze a nekem szánt felajánlásokat!” (2. v.). Közel 10 fejezet után, mely a szentély konkrétumait írja le, Mózes megismétli az adakozás feltételét. A 2 Mózes 35-ben azt mondja, „Ezt a dolgot parancsolta az ÚR: Gyűjtsetek felajánlást magatok között az ÚRnak! Mindenki, akit a szíve arra indít…” (4-5 v.).

A 2 Korintus 9-ben Pál azt mondja, hogy „mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (7. v.). A következő versben Pál felfedi azt a forrást, melyből az adakozó szív fakad: „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” Vajon, ha valaki elhiszi ezt a verset, az hatással van az adakozására? Úgy véljük, igen.

Végül, azoknak, akik azért adakoznak, hogy kapjanak, a Róma 11-ben Pál feltesz egy költői kérdést: „Vagy ki előlegezett [Istennek], hogy vissza kellene fizetnie?”. A válasz: senki. Senki sem tud valóban Istennek adni, mert minden Tőle származik. Valóban azt aratjuk, amit vetünk szellemi értelemben. Vannak jutalmai a jótetteknek. Ezek igaz állítások. De ha azért vetünk, hogy egy jutalmat kiérdemeljünk, vagy Istent adósunkká tegyük, semmit nem kapunk. Isten senkinek nem tartozik semmivel. A Máté 6,1-4 azt is mondja, hogy ha azért adakozol, hogy észrevegyenek vagy valaki tetszését elnyerd, akkor már megkaptad jutalmad. Más szóval, a számla ki van egyenlítve, jutalmad pedig annyi, hogy elnyerted valaki tetszését.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy mi történik az ilyen konferenciákon. Az egyik dolog, ami zavar, hogy sok igeverset úgy használnak a tanításaikban, hogy teljesen kiragadják őket szövegkörnyezetükből. Azonban mivel ez a fajta megközelítése a keresztény életnek valamiféle viselkedésminta elérése, így a bizonyító szövegidézés teljesen elfogadott.

Levontam néhány következtetést is. Először is, nem hiszem, hogy lehetséges egy „keresztény formula szemináriumot” tiszta lelkiismerettel elhagyni. A Krisztushoz vezető nevelés zászlaja alatt sokkal inkább azt érik el, hogy az emberek teljesen önmagukkal lesznek elfoglalva. Ha azonban önmagunkra nézünk, mindig elégtelennek bizonyulunk. Úgy vélem, hogy egy keresztény megvizsgálhatja a keresztény viselkedését és vélheti úgy, hogy bűnmentes. Sajnálatosan ezt úgy hívják, hogy önigazultság.

Azt is gondolom, hogy az effajta szemináriumok arra vezetik az embereket, hogy rossz okból éljék meg a keresztény életet. Önmagukkal elfoglalt emberek hagyják el ezeket a szemináriumokat rossz lelkiismerettel és egy listányi tennivalóval, hogy megkíséreljék megélni a kereszténységet, hogy tisztára mossák lelkiismeretüket.

De gondolkodjunk el a következőn. Az 1 Timóteus 1-ben azt írja Pál, hogy „a parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (5. v.). Ebben a részben azt mondja Pál, hogy tanításának a célja a szeretet, ami tiszta lelkiismeretből fakad, azaz igaz szívből és valódi hitből. Honnan jönnek ezek a dolgok? Abból, hogy mennyire jól követjük a tennivalók listáját? Abból, hogy hogyan éljük az életünket?

Nem.

Nézzük meg később a Zsidó 10-ben:

Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől,  a testét pedig megmosták tiszta vízzel. (19-22 v., kiemelés tőlem)

A megtisztult lelkiismeret és a tiszta szív soha nem érhető el vallásos viselkedés alapján. Ráadásul már a miénk Jézus miatt.

Az 1 Timóteus 1-ben Pál azt is mondja, hogy „némelyek elfordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak.” (6-7 v.). Úgy tűnik, az első században is voltak „keresztény formula szemináriumok”.

Most ezeknek a gondolatoknak a hátterével, melyek a Törvény helyes és helytelen használatára vonatkoztak, nézzünk meg néhány konkrét módját, ahogy a Szentírást helytelenül használják, ahogy mi láttuk azoknak az életében, akik hozzánk fordultak tanácsért. A használt igeversek példák, a teljesség igény nélkül. Az elején érdemes tisztázni, hogy nem azt mondjuk, hogy figyelmen kívül kell hagyni ezeket a verseket. Fontosak és hasznosak, és mindenkire vonatkoznak. Mégis, sokszor visszaélnek velük.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Először, sok vallásos ember van, aki azt hiszi, hogy az Istennel való jó kapcsolatot a Törvény teljesítése által lehet elérni. Mégis, Pál azt mondja a Galaták 2,16-ban, hogy „tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által… mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.” Másodszor, sok keresztény úgy hiszi, hogy Isten azért adta a Törvényt, hogy azáltal élhessünk győztes életet és nyerjük el áldásait.

Isten nem azért adta a Törvényt, hogy az emberek a törvény szerinti viselkedésük által rendezzék Vele soraikat. Az Istennel való jó kapcsolat fenntartása sem a törvény szerinti viselkedés által valósul meg. Az Istennel való jó kapcsolat egy kifizetett ajándék, amiatt, amit Isten Krisztuson keresztül tett. Ezt nem lehet kiérdemelni. Csak ingyen lehet hozzájutni.

Miért adta Isten a Törvényt?

Három oka van annak, hogy Isten a Törvényt adta. Először is, azért adta, hogy általa megláthassuk, hogy vétkeztünk. Isten mércéje olyan, mint egy tükör, amely megmutatja, hogy teljesítményünk nem felel meg Isten elvárásainak. A Róma 3,20 azt mondja, „… a törvényből [Isten mércéjéből] csak a bűn felismerése adódik [az elvárásoknak való meg nem felelés]”. Jó dolog tudatában lenni, ha elvétjük a célt.

A Törvény második célja, hogy meggyőzön minket arról, hogy képtelenek vagyunk a saját erőfeszítéseinkből célt érni. A Róma 11,32 azt mondja, „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe”. A görög szó az „egybezárt” helyén azt jelenti, „bezárva lenni”, úgy mint a börtönben. Isten Törvénye nem az Istennel való megbékélés eszközeként adatott. Nem is azért, hogy arra sarkalljon minket, hogy szent életet éljünk. Azért adatott, hogy rávilágítson, hogy az Istennel való békesség és a szent élet teljes mértékben elérhetetlen saját erőfeszítésből. Isten Törvénye lakat alá helyez, és úgy határoz meg minket, mint akik a céltévesztés állapotában vannak.

A Törvény harmadik célja, hogy egy kegyelem alapú kapcsolatba vezessen minket Istennel, az Ő saját kegyelmi műve alapján, amit Krisztuson keresztül elvégzett. Egészítsük ki a Róma 11,32-t, és meglátjuk, mire gondolok: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” Isten a Vele való megbékélést és a neki való megfelelést ajándékként ajánlja nekünk, a saját költségén! Amint ez célba ér, a Törvény betöltetik. A Róma 10,4 ezt mondja: „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.”

Ezt még világosabbá teszi Pál a Galata 3-ban:

Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. (23-25 v.)

A „nevelő” szó nem tudja teljes mértékben kifejezni a Törvény azon szerepét, amit ezek a versek bemutatnak. Néhány fordításban a tanár vagy iskolamester szó szerepel, melyek talán még szerencsétlenebb szóválasztások. A görög szó a „nevelő” helyén a paidagogos, ami „gyermekfegyelmezőt” jelent. Ezt a személyt a szülők fizették, hogy elkísérjék a gyereküket az iskolába vezető úton. Amint a gyermek letért az útról, a „nevelő” rásuhintott egyet egy hosszú vesszővel. A gyerekeket szó szerint úgy hajtották az iskolába, mint a jószágokat. Amint azonban odaértek az iskolába, ahol az igazi tanár volt, a paidagogos szerepe véget ért. A nevelő munkája a gyermekek vezetése volt a tanulás valódi helyéhez. Ahogy a paidagogos a megfelelő úton tartotta a gyerekeket és „elhajtotta” őket az iskolába, úgy a Törvény a mi „nevelőnk”, ami eljuttat minket Krisztushoz. Amint letérünk az ösvényről, a Törvény egyértelműen emlékeztet minket, hogy nem érünk fel Isten elvárásaihoz. „Visszasuhint” minket az ösvényre, ami a Krisztussal való valódi kapcsolathoz vezet.

Amikor már kapcsolatba kerülünk Krisztussal, a gyermekfegyelmező munkanélkülivé válik. Most, hogy eljött a hit, már nem vagyunk a Törvény nevelése alatt. Ha azonban visszatérsz vagy visszahelyeznek a Törvény alá – vagy bármely törvény alá -, hogy azáltal éld meg a krisztusi életet, egy idő után olyan fáradt és levert leszel, ahogy az elvárható. Az erőlködés helytelen reakció a szellemi törvényekre, és az eredménye az önigazultság vagy a még nagyobb kimerültség lesz. A helyes reakció újra megpihenni Krisztus munkájában, amit a Kereszten az életünkért, és Szelleme által a Vele való járásunkért elvégzett.

A Róma 7,4 azt mondja, hogy történt valami, ami lehetővé teszi, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek. „Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára… s ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halottak közül.” Ebből a versből megérthetjük, hogy nem mi produkáljuk a gyümölcsöt, hanem csak megteremjük, amit Isten hoz létre. Ha szellemi erőszak elszenvedője voltál, akkor megfigyelhetted, hogy a szellemileg bántalmazó vezetők megpróbálják elérni, hogy az emberek gyümölcsöt produkáljanak. A legfőbb módja, hogy ezt elérjék, az, hogy visszahelyezik az embereket a Törvény alá, amiből Krisztus élete árán megszabadított minket.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

“Már nem bírom rávenni magam, hogy a Bibliát olvassam”, fakadt ki. “Ezt nagyon sajnálom, mert Isten Igéje annyira fontos volt nekem régen. De akárhányszor megpróbálom olvasni, felkavarodik a gyomrom.”

Miután beszélgettünk egy kicsit, rájöttem, hogy Isten Igéjével szörnyű bántalmazást hajtottak végre rajta. Mindig, amikor valami történt vele vagy valamelyik közeli családtagjával, a Szentírás “természetfeletti hitre” vonatkozó szakaszaira hívták fel a figyelmét. Elmondták neki, hogy ha imádkozna, “szellemi hadviselést végezne”, ezek a támadások nem érnék és keserítenék a családját.

“Azt hiszem, valójában bennem van a hiba. Nincs elég hitem. Gyenge keresztény vagyok”, vonta le a következtetést. Az attól való félelem, hogy valami rossz szellemi hírhez jut, akkora volt, hogy nem tudta magát rávenni, hogy a Bibliát olvassa.

A Titusz 1-ben Pál azt mondja, hogy a gyülekezet vezetőinek igyekezniük kell Isten Igéjét tisztán tanítani:

aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez… Mert sokan engedetlenek, fecsegők és ámítók, különösen a körülmetéltek között. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak azzal, hogy aljas nyereség kedvéért azt tanítják, amit nem volna szabad. (9-11 v.)

Ez a szakasz rávilágít arra a további problémára, amikor a nehézségekkel küszködő emberekre súlyos teljesítmény-terheket helyeznek a Szentírás kifacsarásával és kiforgatásával.

Ahelyett, hogy az Írást, mint egy kardot, arra használnák, hogy a saját szívük motivációit és gondolatait feltárja, sok szellemi vezető furkósbotként alkalmazza, amivel másokat üldöz, különböző okokból: hogy megakadályozza, hogy őt elszámoltassák; hogy védelmezze a róla kialakult képet; hogy fenntartson egy hitelvet, amire az egész szolgálatát építette; hogy adományokhoz jusson; hogy vallási kiskirályságot építsen, ami a saját szellemi önértékelését erősíti. Más szavakkal, elképzelhető, hogy némely vezető az Igét személyes nyereségből tanítja, nem pedig azért, hogy azzal gyógyítson vagy szabadulást hozzon.

A színpad felállítása

Három fő tényező alkotja egy szellemileg bántalmazó rendszerben azt a “talajt”, amiből az Igével való visszaélés kinőhet. Ezek a következők: gondolkodásmód, motiváció és módszer. Ezek áttekintése segít megérteni, hogy hogyan alakítanak ki  egy olyan környezetet, amiben az embereket az Igével bántalmazzák.

Az első tényező az emberek gondolkodásmódja, amit magukról és a Szentírásról kialakítanak. Egy szellemileg bántalmazó rendszerben az embereknek az az elképzelése, hogy Isten Igéjét maguktól csak korlátozott mértékben vagy egyáltalán nem tudják helyesen értelmezni. A Szentírásra, mint egy szabályokat tartalmazó könyvre tekintenek, melynek célja, hogy Istennek tetsző viselkedést hozzon létre, vagy a vágyott reakciót csalja ki Istenből. Más szavakkal, számukra a Biblia nem egy olyan könyv, ami a jellemünk átformálódásában vezet minket, hogy egyre inkább hasonlóak legyünk Krisztushoz; hanem a megfelelő teljesítmény “technikáit” bemutató könyv, ami Isten áldásainak elnyerését teszi lehetővé. A szellemiességet felváltja a manipuláció.

Az eredmény az lesz, hogy az emberek a vezetőikre úgy fognak tekinteni, hogy nekik van a végső szavuk Isten Igéjének értelmére és céljára vonatkozóan, hiszen ők sikeresek (vagy legalábbis ezt állítják) a cselekvésben és az áldások elnyerésében. A vezetők gondolkodásmódja pedig – saját magukról, a Szentírásról, és követőikről -, hogy ők “áttörtek” egy magasabb szellemi teljesítményszintre, így “kiérdemelték”, hogy vezessenek.

Figyeljük meg, hogy a vezetők “elért teljesítménye” az, ami a nyáj részére felállítja az elvárt teljesítménynormát. Bizonyos esetekben ez lehet az evangelizálás vagy tanúskodás mértéke, vagy a fiatal keresztények tanítványozása, vagy hitbeli győzelmek kivívása, vagy házicsoportok alakítása – akármi, amit a vezetőség személyisége diktál. Más szavakkal, az előírt viselkedésmód cselekvése a cél, nem pedig a belső átformálódás Krisztus hasonlatosságára. Azok, akik megfelelően viselkednek, jutalomban részesülnek; akik nem, azokat semmibe veszik vagy tanácsolják nekik, hogy ők is megfelelően viselkedjenek; akik pedig nehézségeken mennek keresztül, azok számára a megfelelő viselkedésmódot teszik a legtöbb problémájuk gyógyírévé. Ez vezet a második tényezőhöz.

A szellemileg bántalmazó rendszerekben a vezetők “tettetik a tekintélyt” a Szentírás segítségével. A motiváció az, hogy az emberekből vallásos teljesítményt csikarjanak ki, hogy a vezetők azon igényét kielégítsék, hogy teológiájuk helyessége és saját igazuk “bizonyítást nyerjen”. Ismét, a motiváció nem az, hogy “táplálják” a nyájban lévő lelkeket, vagy munkatársai legyenek Istennek bármiben, amit egy adott személy életében Ő el akar érni.

Amellett, hogy az emberek kiégéséhez vezet, az emberek kényszerítése, hogy “megfeleljenek” a Szentírásnak, torz istenképet is kialakít. Isten a vezetők képe és hasonlatossága szerintivé válik. Ez nem arról szól, hogy segítsük az embereket Istent mélyebben megismerni az Írásokon keresztül, az Ő teljes, sokszínű szépségében. Valójában, ha a tagokban az Igének egy mélyebb ismerete alakulna ki, valószínűleg lelepleződne az egész bántalmazó rendszer.

A harmadik tényező az a módszer, ami szerint az Igét tanulmányázzák és alkalmazzák. Egy szellemileg bántalmazó rendszerben az Igét arra használják, hogy igazolja vagy céljait alátámassza annak, aki az Igét hirdeti. Ezt úgy hívják, hogy “bizonyító szöveg idézés”*. A bizonyító szöveg idézés akkor történik, amikor valaki valamely nézetét igazolni szeretné. Keres hát magának egy igeverset, hogy ezt megtegye, még akkor is, ha az eredeti témát, amiről az igevers szól, illetve a szövegkörnyezetet, amiben a vers található, kibővíti vagy teljesen figyelmen kívül hagyja ezáltal.

Mivel ezt a módszert használják a vezetők, a követők is ezt a módszert tanulják meg használni. Következésképpen, kicsi vagy semmi esélye nem lesz annak, hogy képessé váljanak “helyesen fejtegetni az igazság igéjét.”

Annak érdekében, hogy minimalizáljuk a Szentírás helytelen használatának lehetőségét, hasznos dolog sok kérdést feltenni egy adott igeszakaszról. Kinek íródott? Milyen problémákkal, nehézségekkel néztek szembe a címzettek? Mit jelentett az eredeti hallgatóságnak? Ez egy időtlen igazság vagy egy különleges utasítás egy különleges helyzetre? Néha már egy rövid pillantás a tanulmányozott szakasz szövegkörnyezetére nyilvánvalóvá teszi, hogy a téma, amit valaki “bizonyítani” akar általa, egészen más, mint ami az író eredeti szándéka volt.

Sok emberrel beszélgettünk, akik átélték az Igével való bántalmazást szellemi vezetők vagy mások részéről gyülekezetekben vagy családokban. Megosztani a visszaélés mértékét egy külön könyvet megtöltene. A következőkben megnézünk néhány konkrét példát az élet néhány területéről, amikben Igével való visszaélés történik. De először meg kell vizsgálnunk a Szentírás egy szélesebb körű téves használatát, amiből számos egyéb Igével történő visszaélés fakad. Ez pedig Isten Törvényét érinti, illetve számos más törvényét Istennek, melyet a Szentírásban találunk.

* angolul “proof-texting”

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Az egyik oka, hogy a szellemileg bántalmazó családok vagy gyülekezetek titkolóznak az, hogy annyira ügyelnek a róluk kialakult képre. A rendszerben lévő emberek nem képesek megfelelelni a saját teljesítmény-elvárásuknak, így el kell rejteniük a valóságot. Néhányuk azt gondolja, ezt azért kell megtennie, hogy megvédje Isten becsületét. Ezért a dolgok látszata és mások véleménye fontosabbá válik, mint a valóság. Isten “PR ügynökeivé” válnak. Azonban a helyzet az, hogy Neki nincs szüksége ilyen munkatársakra.

Egy másik oka a gyülekezeti titkolózásnak a vezetőség lenéző, negatív hozzáállása a laikussághoz. Ez összeesküvéseket szül vezetőségi szinten. Ezt gondolják magukban: “Az emberek nem érettek eléggé, hogy kezelni tudják az igazságot.” Ez leereszkedő gondolkodásmód. Összeesküvések a laikusok között is kialakulnak. Mivel nem szabad észrevenni vagy megbeszélni a problémákat, az emberek összeesküvéseket szőnek zárt ajtók mögött vagy a telefonon, így próbálva megoldani a problémákat. Mivel azonban nincs tekintélyük, hiába próbálkoznak megoldani, megoldani, megoldani dolgokat – azok valójában nem oldódnak meg. Mindeközben pedig Isten valódi királyságának építése szünetel.

Amikor én (Jeff) abban a drogszanatóriumban dolgoztam, összeesküvések szövődtek a munkatársak között a vezetőség ellenében. Ahelyett, hogy nyiltan konfrontálódtunk volna (mivel tudtuk, hogy akkor nagy bajban lennénk), zárt ajtók mögött találkozgattunk. Munkatársak kis csoportjai próbálták megoldani az intézet problémáit egymás között, de az semmit nem használt. Egy idő után eljutottunk arra a pontra, hogy a problémák zárt ajtók mögötti megoldása több időt emésztett fel, mint a betegek felé való szolgálat.

Összefoglalás

Amikor ezek a jellemzők megtalálhatók egy gyülekezetben vagy keresztény családban, az eredmény szellemi bántalmazás. Zárt rendszer jön létre, merev korlátokkal, amely meggátolja, hogy az emberek elmenjenek. Rengeteg tévképzet alakul ki a külső világ sok gonoszságáról, hogy az emberek bent maradjanak, és a tekintély folyamatos érzékeltetése lesz jelen, hogy az embereket jó teljesítményre kényszerítse. Emellett sok fáradt és megsebzett élet jön létre, akik azt hiszik, hogy nem elég szellemiek vagy csak egyszerűen megőrültek. Nekik pedig komoly problémáik lesznek, hogy Istennel a szívük mélyéről kapcsolatba kerüljenek.

Mindezek mellett, az ilyen rendszerekben élő emberek teljesen alkalmatlanná válhatnak a hétköznapi életre. Mikor elhagyják a csoportot, bármely okból, száraz falevelek módjára sodortatnak, vagy könnyen egy másik bántalmazó rendszer szippantja be őket.

Miként lehetséges ez? Hogyan juthat egy Istent szerető ember el odáig, hogy kerülje Őt? És hogyan lehetséges, hogy egy szellemi bántalmazást megtapasztaló ember egy másik bántalmazó csoport karjaiba veti magát?

Úgy gondoljuk, hogy a válasz a bántalmazó rendszerek bibliamagyarázatában illetve félremagyarázásában rejlik. Ez a legsúlyosabb probléma, ami mélyebb vizsgálatot igényel.

Isten Igéje kard, ha jól használják, lámpás, ami nyilvánvalóvá teszi a szív indítékait, és megvilágítja az utat Isten követőinek. Ha rosszul használják, nem más, mint egy bunkó, azoknak a kezében, akik egyenlőséget tesznek a színjáték és az engedelmesség, valamint a hallgatás és a békesség közé. Lássuk a különbséget.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

Fel kell tennünk a kérdést: kinek az országát építjük? Ha mindannyian Isten országát építjük, akkor miért kell aláírnunk egy hűségesküt, melyben megígérjük, hogy egymás szomszédságában nem építkezünk?

A következő jellemzője a szellemileg bántalmazó rendszereknek, hogy céltévesztett hűséget gerjesztenek, sőt, megkövetelik azt. Nem a Krisztus iránti hűségről beszélünk, hanem egy szervezet, gyülekezet vagy vezető irántiról.

Még egyszer: mivel a tekintély látszólagos és kikövetelt (ezért nem valódi), a követést is ki kell kényszeríteni. A legelterjedtebb módszer ennek elérésére egy olyan rendszer felállítása, amely a vezetők iránti hűtlenséget vagy a velük egyet nem értést Istennek való engedetlenségként állítja be. A vezető megkérdőjelezése Isten megkérdőjelezése. Végülis, a vezető a tekintély, és a tekintélynek mindig igaza van. Ez azt eredményezi, hogy az emberek lojalitásukat tévesen egy vezetőnek, egy gyülekezetnek vagy egy szervezetnek adják. Ezzel újra vastagabbá teszik a rendszer körüli falat, így még nehezebb lesz elhagyni a szervezetet.

“Egyedül nekünk van igazunk”

Három tényező játszik szerepet a céltévesztett lojalitás létrejöttében. Először is, a vezetőség egy “egyedül nekünk van igazunk” mentalitást közvetít, mely áthatja az egész rendszert. A tagoknak a rendszeren belül kell maradniuk, ha “biztonságban”, vagy Istennel “jó kapcsolatban” akarnak maradni, vagy hogy ne tűnjenek “visszacsúszottnak” vagy tévedésben lévőnek.

Én (Jeff) régen egy szenvedélybetegek számára fenntartott szanatóriumban dolgoztam. Időnként néhány munkatárs el szeretett volna menni a minnesotai vagy hazeldeni egyetemre, hogy továbbképezze magát, friss ötleteket merítsen a szenvedélybetegek megsegítéséhez. Ilyenkor mindig azt a választ kaptuk, hogy “mi mindent meg tudunk nektek tanítani, amire szükségetek van. Igazából mindkét egyetemnél jobbak vagyunk. Többet tudunk, mint ők.” Ha valaki mégis úgy döntött, hogy elmegy, “büntetésben” részesült, vagy úgy, hogy nem álltak szóba vele, vagy hogy nevetségessé tették az új meglátásait.

A “nekünk-van-igazunk” mentalitás kontrasztjaként, szeretek párhuzamot vonni a mi gyülekezetünk tagjaival. Tegyük fel, hogy valaki oda jön hozzám, és azt mondja: “Nem értek egyet azzal, amit tanítasz, és nem tudom támogatni ezt a gyülekezetet.” Megkérdezném tőle, hogy miben nem ért egyet (tisztázásként), és ha valóban nem értünk egyet, egyszerűen azt mondanám neki, hogy “neked egy olyan helyre kell járnod, ahol meg tudod nyitni a szívedet, és el tudod venni, amit Isten adni akar. Ha ez a gyülekezet nem alkalmas erre, akkor nyugodtan keress magadnak egy olyan helyet, amely erre alkalmasabb. Ha az sem működik, és vissza szeretnél jönni, gyere vissza. De oda járj, amit Isten mondd neked. Ezt neked és a Szentléleknek kell megtalálnod.” Nem bélyegezném hűtlennek vagy szellemileg éretlennek azt, aki elhagyja a gyülekezetünket.

Megfélemlítési taktikák

A második tényező, ami elősegíti a céltévesztett lojalitás kialakulását, a “megfélemlítési taktikák” alkalmazása. Ebből már láttunk valamelyest a paranoiát taglaló előző részben. A megfélemlítési taktika  azonban sokkal komolyabb. Ez nem csak annak a kockázatáról szól, hogy a világ beszennyezhet.

Nem olyan régen, egy keresztény férfi világossá tette számunkra, hogy ő elválasztja magát a világtól, azáltal, hogy nem vállal közösséget “hitetlenekkel”. Ahogy beszélgettünk, azt is megtudtuk, hogy az ő meghatározása szerint a “hitetlen” nem pusztán nem-keresztényeket jelent. Más felekezetekhez tartozó keresztényekre is vonatkozik, bizonyos keresztényekre a saját felekezetében is, sőt, a saját gyülekezetében lévő azon keresztényekre is, akik nem úgy gondolkodtak, mint ő. Sajnálatunkra, azt is megtudtuk, hogy mi is “hitetlennek” minősülünk szemében, mert nem értünk egyet vele.

Sok keresztény fordult már hozzánk, akinek, miután úgy döntött, hogy elhagyja a gyülekezetét, szörnyű dolgokat mondtak. “Isten visszavonja Szellemét tőled és családodtól.” “Isten tönkreteszi vállalkozásodat.” “Védelem nélkül a Sátán elragadja gyermekeidet.” “Te és családod átok alá kerül.” Ez szellemi zsarolás és bántalmazás. Emellett valóban eléri, hogy az emberek a bántalmazás helyén maradjanak.

Megalázás

A harmadik eszköz a céltévesztett lojalitás elérésére a megalázottság fenyegetése. Ezt nyilvános megszégyenítés, személyes pellengérre állítás és a csoportból való kirekesztéssel való fenyegetés által érik el.

Nem kérdés, hogy helye van a megfelelő gyülekezeti fegyelmezésnek (amiről majd később írunk). Egy bántalmazó rendszerben, a pellengérre állítástól és a megalázástól való félelem az, ami az embereket megfelelő hűségben tartja, és a vezetőket elszigeteli. “Pellengérre állíthatnak”, ha túl sok kérdést teszel fel, ha nem engedelmeskedsz a kimondatlan szabályoknak, vagy ha nem értesz egyet a tekintéllyel. Az embereket nyilvános példaként állítják a többiek elé, ezzel küldve üzenetet a még ott lévőknek. Mások ellen telefon-hadjáratot indítanak, melyben figyelmeztetik barátaikat és másokat a csoportban, hogy mennyire “veszedelmesek”.

Az ilyen nyomásgyakorlás után általában a következő dolgok valamelyike történik. Első lehetőség, hogy az emberek a helyükön maradnak és befogják a szájukat. A második, hogy előbb-utóbb elüldözik őket, mert teljesen elszigetelődnek és szellemileg éhen halnak. A harmadik, hogy végül felállnak és azt mondják: “Rendben, elmegyek innen, mert ez bántalmazás és nem értek vele egyet.”

Sok ember számolt be különös dolgokról, mikor a harmadik lépést megtették. Bár a rendszerben sokan akarták, hogy elmenjenek, mikor végül megtették, sokan felhívták és megkeresték őket, hogy menjenek vissza. Ez annyira összezavarta őket, hogy néhányan vissza is mentek.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)